Gerald Ford
Gerald Rudolph Ford, ifj. (Omaha, Nebraska, 1913. július 14. – Rancho Mirage, Kalifornia, 2006. december 26.) az Amerikai Egyesült Államok 38. elnöke 1974 és 1977 között, valamint 40. alelnöke 1973-tól 1974-ig. Ford volt az első alelnök, akit a huszonötödik alkotmánymódosítás értelmében jelöltek ki, majd 1974. augusztus 9-én, Richard Nixon elnök Watergate-botrány következményekénti lemondása után ő lett az első, aki sem az alelnöki, sem az elnöki pozícióra nem választás útján került.
| Gerald Ford | |
 | |
| 1974 augusztusában | |
| Az Amerikai Egyesült Államok 38. elnöke | |
| Hivatali idő 1974. augusztus 9. – 1977. január 20. | |
| Alelnök(ök) | 1974 nem volt 1975-1977 Nelson Rockefeller |
| Előd | Richard Nixon |
| Utód | Jimmy Carter |
| Az Amerikai Egyesült Államok 40. alelnöke | |
| Hivatali idő 1973. december 6. – 1974. augusztus 9. | |
| Elnök | Richard Nixon |
| Előd | Spiro Agnew |
| Utód | Nelson Rockefeller |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái | |
| Született | 1913. július 14. Omaha, Nebraska |
| Elhunyt | 2006. december 26. (93 évesen) Rancho Mirage, Kalifornia |
| Sírhely |
|
| Párt | Republikánus |
| Szülei | Dorothy Ayer Gardner Ford Leslie Lynch King Sr. |
| Házastársa | Betty Ford |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás | ügyvéd |
| Iskolái |
|
| Halál oka | érelmeszesedés |
| Vallás | episzkopális |
| Díjak |
|
 | |
| Gerald Ford aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Gerald Ford témájú médiaállományokat. | |
Elnöki hivatali eskütételének kapcsán kijelentette: „Különleges körülmények között veszem át az elnöki hivatalt… A történelem egy olyan időszakában élünk, amely gondolkodásra késztet mindannyiunkat és fájdalmat okoz szívünkben.”
Élete
szerkesztésFord (teljes nevén: Gerald Rudolph Ford) két botránynak köszönhette elnökségét. Spiro Agnew alelnök korrupciós vádak miatt lemondásra kényszerült 1973 októberében, és a XXV. alkotmánykiegészítés értelmében Nixon elnök jelölhette ki utódját. Gerald Fordot választotta, mivel mérsékelt republikánus politikus, aki senkit sem tett ellenségévé, így egyaránt elfogadható lesz mindkét párt számára. Ford 1973. december 6-án tette le az alelnöki esküt. A következő évben maga Nixon is lemondásra kényszerült a Watergate-ügy miatt, ekkor Ford lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Elnöksége előtt
szerkesztésEredetileg Leslie Lynch King volt a neve, de aztán felvette mélységesen tisztelt nevelőapjának, anyja második férjének a teljes nevét. A michigani Grand Rapidsban nőtt fel, itt kezdte meg ügyvédi pályafutását is. A második világháborúban négy évet szolgált a haditengerészetnél. Rendkívül hosszú időt töltött a képviselőházban (1949–1973), s az itteni tevékenységéért megkapta az Amerikai Politikatudományi Társaságának kiemelkedő szolgálatért járó érdemérmet. Ellenezte a szövetségi kormányzat hatalmának kiterjesztését és költekezésének növelését, és támogatta a védelmi kiadásokat.
A Kennedy-gyilkosságot kivizsgáló Warren-bizottság tagja volt. Támadta Johnson elnököt vietnámi politikája miatt, azt követelte, hogy vessenek be minden haderőt, vagy vonuljanak ki az országból, viszont támogatta Nixon külpolitikáját. A republikánusok fiatalabb nemzedékének vezető személyiségeként 1965-től 1973-ig a képviselőház kisebbségi csoportjának (vagyis a republikánusoknak) a vezetője volt.
Spiro Agnew alelnök 1973. október 10-én lemondott, az ellene felhozott adócsalás és pénzmosás vádját nem tagadta, de nem is ismerte be. A The New York Times szerint Nixon kongresszusi vezetők tanácsát kérte ki az utód kérdésében, ők egyhangúlag Fordot ajánlották neki.[2]
Fordot október 12-én jelölték Agnew posztjára a huszonötödik alkotmánymódosítás értelmében. November 27-én a szenátus elfogadta Ford jelölését, csak három demokrata párti szenátor szavazott ellene. December 3-án a képviselőház is megerősítette az elnök választását. Egy órával később Ford letette az Egyesült Államok alelnökének esküjét.
Kegyelem Nixonnak
szerkesztés1974. szeptember 8-án Ford elnök „teljes és abszolút kegyelemben” részesítette Nixont az Egyesült Államok elleni bűntetteiért, amelyeket hivatali ideje alatt elkövetett vagy elkövethetett.[3] Televíziós beszédében kijelentette, hogy az ország érdekeit leginkább az szolgálja, ha a Watergate-botrány végére pont kerül. Ezzel egyidőben Ford feltételes amnesztiát hirdetett azoknak, akik a vietnámi háború alatt a sorkatonai szolgálat alól külföldre, például Kanadába menekültek.[4] Teljes amnesztiára azonban Jimmy Carter beiktatásáig várni kellett.[5]
A Nixonnak nyújtott kegyelem rengeteg vitát váltott ki. Kritikusai kigúnyolták Fordot és azt állították, hogy korrupt alkut kötöttek. Szerintük Nixon a kegyelemért cserébe mondott le, és így Ford kerülhetett az elnöki székbe. Bob Woodward, a Watergate-ügyet feltáró két újságíró egyike, könyvében azt állítja, hogy Nixon sajtófőnöke, Alexander Haig, 1974. augusztus 1-jén, amikor még Ford alelnök volt, három lehetőséget vázolt fel neki: (1) Nixon kegyelemben részesíti önmagát és lemond; (2) Nixon kegyelmet ad azon embereinek, akik érintettek a Watergate-ügyben és lemond; vagy (3) Nixon beleegyezik a lemondásba, ha utóda bizonyosan kegyelemben fogja részesíteni. Haig ezután több papírt nyújtott át Fordnak; az egyik az elnöki kegyelem vázlata volt, amelyről ahhoz, hogy törvényes legyen, csak Nixon neve és Ford aláírása hiányzott. Bár Woodward szerint Haig egyértelműen nem fejezte ki álláspontját, Ford mindent megértett.
A feltételezések ellenére Ford semmilyen alkut sem kötött Haiggel. Később határozott úgy, hogy megkegyelmez Nixonnak, s ezt leginkább a köztük lévő szoros barátság miatt tette. Mindazonáltal a történészek egyetértenek abban, hogy ez a döntése jelentős mértékben közrejátszott abban, hogy Ford 1976-ban elvesztette az elnökválasztást.[6]
Ford szóvivője és közeli barátja az eset után tiltakozásul lemondott posztjáról. Október 17-én Ford önként megjelent – amerikai elnök a történelemben először cselekedett így – a kongresszus képviselőházának igazságügyi albizottsága előtt, hogy tisztázza tettének hátterét és indítékait.[7]
Miután Ford 1977-ben elhagyta a Fehér Házat, bizalmasai szerint megokolta a Nixonnak adott kegyelmet: pénztárcájában egy részletet hordott a Burdick v. Egyesült Államok per 1915-ös legfelsőbb bírósági határozatából, amely szerint a kegyelemnyújtás a bűnösség vélelme, a kegyelem elfogadása pedig felér a bűnösség elismerésével.[6]
Kongresszusi választások
szerkesztésAz 1974-re esedékes szenátusi és képviselőházi választások kevesebb mint három hónappal Ford elnök hivatalba lépése után történtek. A Watergate-botrány miatt a Demokrata Párt ki tudta használni az állampolgárok elégedetlenségét, hogy a képviselőházban 49 mandátumot nyerjen el a republikánusoktól, kétharmados többséget szerezve a törvényhozásban. Az amerikai alkotmány értelmében ekkora többség szükséges az elnöki vétó felülvizsgálatához (és az alkotmány módosításához); ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Ford idején a Kongresszus Andrew Johnson elnöksége (1865–1869) óta a legtöbb elnöki vétót érvénytelenítette.[8] A voksoláson még Ford korábbi, biztos republikánus helyét is demokrata párti képviselő, Richard Vander Veen nyerte el. A 100 fős szenátusban 61 hellyel szintúgy a demokraták kerültek többségbe.[9]
Belpolitikája
szerkesztésAmikor Ford beköltözött a Fehér Házba, a gazdaságra stagfláció volt jellemző, tehát a gazdaság stagnált, a munkanélküliség és az infláció szintje pedig magas volt. A helyzetet hagyományos, republikánus elődeihez hasonló eszközökkel, a szövetségi kiadások visszafogásával és a költségvetési hiány felszámolásával próbálta megoldani. Mivel inflációellenes lépéseit a kongresszus sosem támogatta, Ford elnök 1974. október 8-án, a Kongresszus két házának együttes ülésén az ország lakosságához fordult, és őket kérte meg, hogy „csökkentsék az inflációt most”. Az önkéntes kampány mozaikszava a WIN lett (az angol szó jelentése nyerni, emellett a whip inflation now, azaz a csökkentsük az inflációt most kezdőbetűi). Ford arra ösztönözte az amerikaiakat, hogy hordjanak WIN feliratú kitűzőket, amelyet beszéde során maga is viselt.[10] Utólag ezt egy remekül előkészített reklámfogásnak minősítették, mivel nem kínált hatékony megoldást a problémára[11] (az infláció ekkor 12,06 százalékon állt).[12] Az elnök által javasolt 1975-ös adócsökkentés sem hozott jelentős változást.
1975. szeptember 5-én egy Lynette Alice Fromme nevű lány Sacramentoban kísérletet tett Ford meggyilkolására. Fromme, akit mindenki "Squeaky" (magyarul Cincogi, magas hangja miatt kapta ezt a nevet) néven ismert, a hírhedt hippi szekta, a "Manson család" tagja volt, és vezetője, Charles Manson parancsára akarta megölni a vezetőt. Az volt a terve, hogy a sajtótájékoztató alatt lelövi az elnököt. A fegyver azonban felmondta a szolgáltot, Fromme-ot pedig a helyszínen letartóztatták. A lányt a bíróság életfogytiglani börtönre ítélte. 2009-ben szabadon engedték. Charles Manson már a merényletkísérletkor börtönben volt az 1969-es Tate-LaBianca gyilkosságok kiterveléséért.
17 nappal Fromme akciója után egy újabb nő, a korábbi FBI-informátor, Sarah Jane Moore újabb merényletkísérletet követett el Ford ellen. A 45 éves nő, aki már 5 váláson volt túl, marxista eszméi miatt döntött úgy, hogy végez a politikussal. 12–13 m távolból lőtt rá az elnökre, de a fegyver félrehordott és a vezető feje mellé lőtt. Moore mellett egy veterán haditengerész állt, aki a földre lökte és lefogta a nő kezeit. Ám az ismét tüzet nyitott, de végül egy járókelőt sebesített meg. Sarah Jane Moore-t életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de már őt is szabadon engedték.
Ford el akarta kerülni, hogy a szövetségi kormányzat eladósodása tovább súlyosbodjon, éppen ezért amikor New York városa 1975-ben gyakorlatilag csődbe ment, elutasította egy szövetségi kölcsön lehetőségét. A New York-i Daily News mára már közismert szalagcímmel jelent meg: „Ford a Városnak: Pusztulj!” Az elnök végül vonakodva korlátozott kormányzati segítséget nyújtott a városnak, miután az rendet teremtett pénzügyeiben.
1975. november 29-én a Kongresszus elfogadta a fogyatékkal élő gyermekek oktatását megalapozó törvényjavaslatot, amelyet Ford elnök december 2-án aláírásával törvénybe iktatott. Bár saját szavaival élve „erősen támogatta” a fogyatékos gyermekek oktatását, nyilatkozatában kétségeinek adott hangot a finanszírozás miatt. Javasolta a Kongresszusnak, hogy a kifogásolható részeket módosítsák még mielőtt a törvény az 1978-as pénzügyi évben teljesen érvénybe lép[13] (ez végül nem történt meg, a törvényt csak később, 1983-ban módosították, majd 1990-ben felülvizsgálták és átnevezték).
Elnöksége alatt lehetséges, országos sertésinfluenza-járvány ütötte fel a fejét. 1976. február 6-án egy Fort Dix-i újonc katona elhunyt és további négyet kórházba kellett szállítani. Két héttel később egészségügyi tisztviselők azt jelentették be, hogy a halálesetet sertésinfluenza okozta és hogy az 1918-as világjárványhoz hasonló törzsről van szó. A Ford-kormányzat egészségügyi hivatalnokai sürgették az Egyesült Államok egész lakosságának beoltását. Az oltási program késedelmesen haladt, de mire decemberben felhagytak vele, a népesség 25 százaléka megkapta az oltást. Az országos méretű járvány végül elmaradt, az egyetlen feljegyzett fertőzés miatti haláleset a katonáé volt (az oltóanyag beadása utáni szövődmények több mint 30 emberáldozatot követeltek).[14]
Külpolitikája
szerkesztés
Mivel Ford 1975-ös ausztriai látogatása során elbotlott és legurult az elnöki különgép lépcsőjén, a Watergate-botrány óta egyre kíméletlenebb sajtó árgus szemekkel figyelte, és azonnal közzétette minden ügyetlen gesztusát. Efféle nyelvbotlásait is kinyomtatták: „Ha Lincoln élne, forogna a sírjában!”
Vietnám
szerkesztésFord egyik legnagyobb külpolitikai kihívása a folytatódó vietnámi konfliktus volt. A Párizsban 1973. január 27-én aláírt békeszerződés értelmében tűzszünet lépett érvénybe Vietnám egész területén, azonban 1974 decemberében észak-vietnámi csapatok megszállták Phuoc Long tartományt és gyorsan nyomultak előre. Ford elnök újabb segélyek nyújtását kérte a Kongresszustól a dél-vietnámiaknak, ezt azonban elutasították. 1975. április 21-én Nguyễn Văn Thiệu dél-vietnámi elnök lemondott és nyíltan támadta az Egyesült Államokat, hogy országa a támogatásuk hiánya miatt esett el. Két nappal később, április 23-án Ford elnök a New Orleans-i Tulane Egyetemen elmondott beszédében bejelentette, hogy amerikai oldalról a vietnámi háború véget ért. Április 29–30-án az elnök utasítására evakuáltak minden amerikai állampolgárt, továbbá több ezer vietnámi lakost Saigonból, a dél-vietnámi fővárosból. Pár órával később a várost megszállták az észak-vietnámi csapatok.
Felesége
szerkesztésFelesége, a vidám és határozott Betty Ford, az egykori táncosnő kiállt a női egyenjogúságot biztosító alkotmánymódosítás mellett, amely végül nem kapott elegendő támogatást. Egyik mellének daganat miatti eltávolítása után nyíltan beszélt a történtekről a nyilvánosságnak, és asszonyok millióit vette rá, hogy időben vizsgáltassák meg magukat. Egy tévéinterjú során bevallotta, hogy fiatalabb korában ő is kipróbálta volna a marihuánát, majd azt is, hogy ő ugyan nem híve a házasság előtti nemi kapcsolatnak, de elterjedése talán csökkentheti a válásokat. Amikor Ford ezt meghallotta, közölte vele, hogy kijelentései miatt legalább húszmillió szavazatot fog veszíteni a választáson. Férje választási vereségéért Betty felelősnek érezte magát, gyógyszerekhez és alkoholhoz menekült. Pár év múlva kilábalt függőségéből, s részt vett a kaliforniai Rancho Mirage-on létrehozott Betty Ford Kábítószer és Alkohol Rehabilitációs Központ megalapításában.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b Biographical Directory of the United States Congress (angol nyelven). United States Government Publishing Office, 1903
- ↑ James Cannon: Gerald R. Ford. PBS, 2006. december 28. [2013. november 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. december 5.)
- ↑ Ford, Gerald R.: President Gerald R. Ford's Proclamation 4311, Granting a Pardon to Richard Nixon. Gerald R. Ford Presidential Library & Museum, 1974. szeptember 8. [2010. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 8.)
- ↑ Bacon, Paul: The Pardoning President. Public Broadcasting System. [2014. október 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 8.)
- ↑ Carter's Pardon. Public Broadcasting System, 1977. január 21. [2007. február 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 8.)
- ↑ a b Shane, Scott: For Ford, Pardon Decision Was Always Clear-Cut. The New York Times, 2006. december 29. (Hozzáférés: 2010. július 8.)
- ↑ Timeline of President Ford's Life and Career. Gerald R. Ford Presidential Library & Museum. (Hozzáférés: 2010. július 8.)
- ↑ Kosar, Kevi R.: Regular Vetoes and Pocket Vetoes: An Overview (pdf). United States Senate, 2008. július 18. (Hozzáférés: 2010. július 23.)
- ↑ Renka, Russell D.: Nixon's Fall and the Ford and Carter Interregnum. Southeast Missouri State University, 2003. április 10. [2003. december 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. december 31.)
- ↑ "Whip Inflation Now" Speech (October 08,1974). Miller Center of Public Affairs. [2008. augusztus 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 22.)
- ↑ WIN buttons and Arthur Burns. Econbrowser, 2006. december 29. [2007. január 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 22.)
- ↑ Historical US Inflation Rate 1914-Present. InflationData.com. (Hozzáférés: 2010. július 22.)
- ↑ Ford, Gerald R.: Statement on Signing the Education for All Handicapped Children Act of 1975. Gerald R. Ford Presidential Library & Museum, 1975. december 2. [2010. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 22.)
- ↑ Long, Tony: March 24, 1976: Ford Orders Swine-Flu Shots for All. Wired News, 2008. március 24. (Hozzáférés: 2010. július 23.)
Források
szerkesztés- Életrajza a Fehér Ház honlapján
- Graubard, Stephen Richards. Az ártatlan, Az elnökök. Pécs: Alexandra Kiadó, 464–476. o. [2004] (2007). ISBN 978-963-370-450-9. Hozzáférés ideje: 2010. július 22.
- Hahner, Péter. Gerald R. Ford, Az Egyesült Államok elnökei, átdolg., bőv. 2. kiadás, Budapest: Maecenas Könyvkiadó, 316–319. o. (2006). ISBN 963 203 151 2. Hozzáférés ideje: 2010. július 22.
| Elődje: Richard Nixon |
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1974–1977  |
Utódja: Jimmy Carter |
| Elődje: Spiro Agnew |
Utódja: Nelson Rockefeller |
